"I go by many names, none of which you are worthy of pronouncing." said the witch in the woods
Egy éjszakát töltöttünk a korrupt erdőben. Bár valódi határ nincsen közötte és a Krónák Erdeje között, a levegő megváltozik, mikor utóbbit elérjük. Sokkal könnyebb lélegezni, mint az Elveszett Erdőben. És mintha a növények is új életre keltek volna. A fák levelei friss zöldek, a virág bokrok rügyeznek a tavaszi napsütésben és még énekes madarak is csicseregnek.
Sápadt arcom elüt ettől a boldog, meleg környezettől. Nymeria szinte a növényekkel együtt virágzik, csak ruhája koszos a sártól. De még így is gyermeki könnyedség árad a leányból.
Ezzel szemben úgy érzem magam, mint egy hívatlan alak. Esküdni mernék az állatok szürke figurám elől menekülnek el. Míg ha Nymeriára nézek, azt is elképzelem, hogy az őzikék még a kezéből is elfogadnák az ételt.
Ételről beszélve utunk során megölök egy vadnyulat és megsütjük egy tábortűz mellett. Bár hozzá vagyok szokva a csillagos ég alatti alváshoz, nem biztos, hogy Nymeriának kényelmes ez az élet.
Környéken még nincs egy falu sem, így sátrat nem tudok magunknak vásárolni.
Azonban megpillantok egy kabint az erdő közepén. Vihar készülődik, a viskó pedig elhagyatottnak néz ki.
"Talán itt biztonságban leszünk egy-két éjszakára."Mondom a lánynak és felmerül bennem a téma amit indulásunk óta kerülünk. Mi legyen most? Hova vezessen utunk? Ebbe nem gondoltam bele amikor életemet elvetve megtámadtam besrian társaimat. Talán el kéne vetnem a rúnáimat, a krónák tanácsát kérni. De vajon mennyire néznek rám jó szemmel, hiszen az "ellenséget" bújtatom.
"Gryla mit szól ahhoz, hogy egy besriannal vándorolsz?" kérdezem kíváncsian a lányt.
Közben körbe nézek, de semmi nesz nem hangzik, csak a szél búgása és a viharfelhők közeledtét jelző mennydörgés a távolból. Talán nem lesz baj.
Benyitok a viskóba, és képességemmel szívverést keresek, de a saját dübörgő szívemen és Nymeria pulzusán kívül mást nem hallok. Leengedem a kezem.
"Egyedül vagyunk."
